Ösvény

 

Ösvény

Az ösvényt, melyen találkozni szoktak, benõtte a gaz,
a megbántottság, harag, bánat tövisei,
nehéz kövek gördültek a kanyargós útra,
mert mindketten – dacból – hagyták elvadulni
Az idõ múlása sok mindent megold,
a fájó emlékek elcsitultak már.
„Megtisztítom!” – szakadt fel szívébõl a gondolat,
s elindult, hogy megtisztítsa az utat.
Lassan haladt.
A sok gaz, szúró tövis véresre sértette kezét,
a bemohásodott kövek a végsõkig ellenálltak,
tûzõ Nap tikkasztotta erejét
Már-már feladta, túl hosszú az út,
s keserves az elõrejutás,
de látta maga elõtt a célt, s tudta,
nem lesz hiábavaló a fáradozás

S egyszercsak fáradtan, szomjasan, elcsigázva felnézett,
szeme a távolba révedt,
szíve nagyot dobbant, a látványt soha nem felejti el:
Barátja görnyedt az útra, s a töviseket, köveket
jobbra-balra dobálta
Sietni látszott…
Õ is nekilátott…
Szaggatták, tépték a gazokat, míg kezük lágyan összeért,
két boldog szempárból csordultak ki a könnyek.
A Nap mosolygott. A légben virágok illata szállt.
Két megbékélt szív újra egymásra talált.