Untitled Document

Egy gyönyörû tisztáson találta magát. Olyan szép volt a zöld fûben megbúvó sokszínû virágok látványa, hogy elmosolyodott. A Nap sugarai a fák közé befurakodva barátságossá varázsolták az erdõt. Az apró szélben lengedezõ lila virágok gyertyácskái hívogatóan integettek felé. Egyre beljebb ment az erdõbe. Nem gyõzte csodálni a fehérnyár égbemeredõ ágait, s amint a gyenge szellõ meglebbentette leveleit, az egész fa fehér virágos lombkoronává változott. Olyan szép volt itt minden, a selymes fûszõnyeg a lába alatt, a fák közt itt-ott feltörekvõ boróka fakó zöldje, a lila virágokkal ékeskedõ bogáncs, és a szerény kamilla tengerárja. Egészen magával ragadta a bolyongás. Kicsi szíve megtelt örömmel.

Ám hamarosan eltûntek a vidám fények és besötétedett. Nem tudta, merre menjen, merre van a hazafelé vezetõ út. Fáradtan lekuporodott egy göcsörtös, öreg tölgy tövébe, és elnyomta az álom. Másnap hajnalban egy szokatlan zaj ébresztette, felugrott, odébb szaladt, az ég felé emelte tekintetét és egy hatalmas saskeselyût látott, amint éppen fölötte kering. "De jó lenne most a te szárnyaidra ülni, hogy hazavigyél" futott át rajta e bárgyú kis gondolat. Teljesen tanácstalan volt, merre menjen, s aztán elindult arrafelé ahol kevésbé látszott sûrûnek az erdõ. Hamarosan ki is ért, és egy könnyebbült sóhajtással szemlélte az elõtte elterülõ végtelen pusztaságot. Ez már kevésbé volt látványos, mégis valami szárnyaló szabadságot érzett. Nem is sejtette, hogy milyen sivárság és magány vár rá. Ment-ment elõre, s mivel a kilátástalanság már teljesen befészkelte magát szívébe, kicsordult a könnye. "Nincs segítség számomra"- nyugtázta szomorúan. Szinte a semmibõl, hirtelen vad, sötét felhõk borították be az eget, és a hideg, süvítõ szél átfújt lenge kabátján, s megreszkettette fáradt testét. Égdörgés morajlott végig a sivár tájon, s egyszercsak sûrû zápor zúdult reá. Nem sokáig tartott ez az egész, a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovatûnt. Ott állt átázva, fázósan, kétségbeesett magányában. Mardosó éhség kínozta és nem volt ereje továbbmenni. Leült hát és a fûben éppen ott megbúvó fehér kõre hajtotta fejét.

S álmában találkozott valakivel. Egy jóságos kéz megérintette vállát, s az álom nyomban kiszökött a szemébõl. Egy kedves arc csodálatos mosolya égresztett benne új reményt. A vándor magához ölelte átázott, didergõ testét, és meleg ruhába öltöztette. Enni is adott neki tarisznyájából. Nem volt már egyedül, nem volt már magára hagyatva. Valaki jött és megtalálta õt a "zordon, sivatag vadonban, körülvette õt, gondja volt reá, õrizte, mint a szemefényét." (V. Mózes 32:10)

Te vagy ez az ember, aki egyedül, magányosan, fáradtan bolyongsz az élet sötét, vad pusztájában. Kilátástalanság, céltalanság, félelem van a szívedben, nem tudod, merre van a hazafelé vezetõ út.
Isten Téged is fel akar ébreszteni "álmodból", jóságosan megérint, gondoskodni akar rólad, õrizni akarja a Te életedet - és megmutatni a hazafelé vezetõ utat.
A kérdés csupán az, hogy Te akarod-e ?


Bolyongás
Egy gyönyörû tisztáson találta magát. Olyan szép volt a zöld fûben megbúvó sokszínû virágok látványa, hogy elmosolyodott. A Nap sugarai a fák közé befurakodva barátságossá varázsolták az erdõt. Az apró szélben lengedezõ lila virágok gyertyácskái hívogatóan integettek felé. Egyre beljebb ment az erdõbe. Nem gyõzte csodálni a fehérnyár égbemeredõ ágait, s amint a gyenge szellõ meglebbentette leveleit, az egész fa fehér virágos lombkoronává változott. Olyan szép volt itt minden, a selymes fûszõnyeg a lába alatt, a fák közt itt-ott feltörekvõ boróka fakó zöldje, a lila virágokkal ékeskedõ bogáncs, és a szerény kamilla tengerárja. Egészen magával ragadta a bolyongás. Kicsi szíve megtelt örömmel. Ám hamarosan eltûntek a vidám fények és besötétedett. Nem tudta, merre menjen, merre van a hazafelé vezetõ út. Fáradtan lekuporodott egy göcsörtös, öreg tölgy tövébe, és elnyomta az álom. Másnap hajnalban egy szokatlan zaj ébresztette, felugrott, odébb szaladt, az ég felé emelte tekintetét és egy hatalmas saskeselyût látott, amint éppen fölötte kering. "De jó lenne most a te szárnyaidra ülni, hogy hazavigyél" futott át rajta e bárgyú kis gondolat. Teljesen tanácstalan volt, merre menjen, s aztán elindult arrafelé ahol kevésbé látszott sûrûnek az erdõ. Hamarosan ki is ért, és egy könnyebbült sóhajtással szemlélte az elõtte elterülõ végtelen pusztaságot. Ez már kevésbé volt látványos, mégis valami szárnyaló szabadságot érzett. Nem is sejtette, hogy milyen sivárság és magány vár rá. Ment-ment elõre, s mivel a kilátástalanság már teljesen befészkelte magát szívébe, kicsordult a könnye. "Nincs segítség számomra"- nyugtázta szomorúan. Szinte a semmibõl, hirtelen vad, sötét felhõk borították be az eget, és a hideg, süvítõ szél átfújt lenge kabátján, s megreszkettette fáradt testét. Égdörgés morajlott végig a sivár tájon, s egyszercsak sûrû zápor zúdult reá. Nem sokáig tartott ez az egész, a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovatûnt. Ott állt átázva, fázósan, kétségbeesett magányában. Mardosó éhség kínozta és nem volt ereje továbbmenni. Leült hát és a fûben éppen ott megbúvó fehér kõre hajtotta fejét. S álmában találkozott valakivel. Egy jóságos kéz megérintette vállát, s az álom nyomban kiszökött a szemébõl. Egy kedves arc csodálatos mosolya égresztett benne új reményt. A vándor magához ölelte átázott, didergõ testét, és meleg ruhába öltöztette. Enni is adott neki tarisznyájából. Nem volt már egyedül, nem volt már magára hagyatva. Valaki jött és megtalálta õt a "zordon, sivatag vadonban, körülvette õt, gondja volt reá, õrizte, mint a szemefényét." (V. Mózes 32:10) Te vagy ez az ember, aki egyedül, magányosan, fáradtan bolyongsz az élet sötét, vad pusztájában. Kilátástalanság, céltalanság, félelem van a szívedben, nem tudod, merre van a hazafelé vezetõ út. Isten Téged is fel akar ébreszteni "álmodból", jóságosan megérint, gondoskodni akar rólad, õrizni akarja a Te életedet - és megmutatni a hazafelé vezetõ utat. A kérdés csupán az, hogy Te akarod-e ?

Elesetten Sötétben, roskadozva járok mindenbe folyton belebotlok elestem, s nincs ki felsegítsen nagyon fáj a sérülésem Kiáltok, de nem hallja meg senki én meg nem tudok most felkelni, s elmenni Mi lesz velem, itt fogok meghalni ? Valami segítségnek mégis csak kell lenni Sajog sebem, fázom, elaléltam, elnyomott az álom. "Egyedül vagy, megsérültél, látom" - szólt egy hang, s szemeimbõl kiugrott az álom. Kiáltok, de embert most sem látva teljes csend borult a tájra. Álom volt ez, lassan ráeszméltem, de most ébren hallom: Kérd a segítségem ! Régen volt ez, azóta már tudom Ki volt velem fájdalmas utamon.			Várok rád Én vagyok a Te Istened Én irányítom lépéseidet Én vigyázok rád, ha veszély fenyeget mert kedves vagy az én szemeimben Érted áldoztam egyetlen Fiam szenvedésre Õt teérted adtam hogy életed legyen, s élhess boldogan gondok nélkül, hû karjaimban Az Én szeretetem feléd határtalan lásd, ennél többet már nem adhattam jöjj, Én várok rád, hogy átöleljelek, azt kérem csak, nyújtsd felém kezed Életem drágakövén Elhatároztad, hogy széppé teszel kellettem Neked kézbe vetted szorongó-bús összekuszált életem És dolgoztál. Csiszoltál rajtam sok-sok fényes lapot, s mindegyikben a Te orcád szépsége ragyogott. Te lettél bennem a remény, s a fény, Kezed munkája tündököl életem drágakövén.

Bolyongás