Fény

Azon az úton indultunk el, amely a legkevésbé látszott meredeknek. Keskeny kis hegyi ösvény volt. A sûrûn nõtt fák lombkoronája egészen fölénk hajolt, szinte körbezárt minket. Rajtuk kívül nem is láttunk mást, de jobb is, mert a sok apróbb-nagyobb kõ miatt folyton a lábunk elé kellett néznünk ahhoz, hogy épségben leérjünk a völgybe. Végre elértünk egy ritkás erdõhöz, ahol gyönyörködhettünk a természet csodáiban. Kényelmesen sétálva szemrevettünk egy hatalmas méretû kõrisfát, melynek törzsén kis taplógombák jelezték, hogy ez a fa sok éve áll már itt, s életének ideje hamarosan lejár. Amott egy elpusztult fa letördezett, bemohásodott ágain új élet kúszott felfelé, egy szép levelû borostyán. Esernyõnek beillõ lapuleveleken lépkedtünk át; élveztük az erdõ illatát. Majd ismét felértünk egy hegytetõre, ahonnan pompás kilátás nyílt mindenfelé. Innen ráláttunk a szomszéd hegy meredek oldalában álldogáló, karcsú kõsziklákra. A másik oldalon nyílegyenes fák álltak sorfalat, mintha csak a hegyet õriznék. A kis tisztás legszebb éke volt a fûben kuporgó õszi kikericsek lila virágainak sokasága.
Miután pihentünk egy kicsit, tovább folytattuk utunkat, amely most sokkal könnyebb volt, nemcsak a pihenés miatt, hanem mert lefelé vezetett az ösvény. S amint leértünk a völgybe, egy kövek között csobogó játékos pakakocska látványa kápráztatott el minket. Letértünk az útról és elindultunk a patak mentén. Ott aztán még ennivalóra is leltünk. Mogyoróbokrok sokasága kínálta fodros, zöld ruhába öltözött gyümölcsét. Ezzel úgy eltelt az idõ, hogy észrevétlenül leeresztette ránk sötét szárnyát az alkonyat. Sietõsre fogtuk lépteinket. Már csak futó pillantást vetettünk a sombokrok hosszúkás, piros gyümölcsszemecskéire. Nemsokára rátaláltunk az ismerõs mûútra, és tudtuk, hogy azon lefelé haladva hamarosan elérjük a sípálya alját, amin felkapaszkodva máris üdülõnkhöz érünk.

Az alkony rohamosan vált sötétséggé, s közelrõl-távolról furcsa hangok rémisztettek minket. Hirtelen nem tudtam, mi lehet, azután rájöttünk, hogy ilyenkor van a szarvasbõgés ideje. Én, mint az alföldi róna szülötte, errõl nem sokat tudtam, de férjem elmondta, hogy nagyon veszélyes helyzetben vagyunk. Ezek az állatok ilyenkor az útjukba kerülõ embert habozás nélkül felöklelik. Beszélgetésünkbe közvetlen a közelünkben belebõgött egy vélhetõen megtermett, öreg állat. Látni nem lehetett a sötét miatt.
- Mit csináljunk most ? - suttogtam.
- Majd felmászunk egy fára ! - mondta férjem magabiztosan.
- Fára mászni !??

Az ijedtségtõl a kirándulás fáradtságának nyoma sem maradt bennem és olyan gyorsan szedtem a lábam, hogy férjem az õ mérföldes lépteivel alig tudott követni. Ebben a sötétben hogyan fogjuk megtalálni a sípályát ? Ez elég nagy kérdés volt.
Közben a szarvasbõgés egy percre sem hagyott alább. Végre megláttunk egy picinyke fényt, fönt a magasban. Óh ! Ott van a sípálya teteje ! Innen már könnyû lett volna utunk, hiszen a pálya egyenes és sima és mindig csak a fény irányába kell menni. Aki gyalogolt már felfelé egy sípályán, az tudja, hogy a folyamatosan emelkedõ meredeksége miatt nagyon nehéz haladni elõre. Márpedig nekünk nem volt idõnk (merszünk) pihenésre. A szûnni nem akaró "figyelmeztetõ" hangok nem engedélyeztek még egy kis lassítást sem. Végre ott voltunk az oszlop tövében, amelynek tetejérõl messze világító fény jelentette számunkra az egyetlen menedéket. Menedéket, hogy kijussunk a veszélybõl, menedéket, hogy hazataláljunk, menedéket, hogy megpihenhessünk.
Ott, a lámpa alatt a gyötrelmes út összes testi és lelki fáradtsága rám tört, olyannyira, hogy úgy éreztem, egy lépést sem bírok tenni.

Akkor, huszonévesen még nem gondoltam, hogy életem története sûrûsödött bele ebbe a nyárutói kalandos kirándulásba.