Ha létezel

A közgazdasági technikum második osztályába jártam, amikor futótûzként terjedt a hír: egyik osztálytársunk - egy kissé molett lány - terhes. Abban az idõben ez fõbenjáró bûn volt és iskolánkra nézve mérhetetlen szégyen. Az igazgató azonnal intézkedett. Összehívtak bennünket vallatásra. Tanárainkat az érdekelte: ki volt a kezdeményezõje és továbbadója ennek a szégyenletes hírnek. Másnap a lányt orvoshoz vitték, kideríteni az igazságot. S miután a hír nem bizonyult valósnak, a lány megszégyenítését enyhítendõ, és a rosszindulatú pletykát büntetendõ, iskolaigazgatónk bejelentette: a hír felröppentõjét azonnali hatállyal kizárja az iskolából.

Igen ám, de mi 32-en voltunk, és a bûnös mélyen hallgatott. Miután precíz részletességgel megtörtént a kihallgatás, a ki-kitõl hallotta kérdésbõl és válaszokból egy kör alakult ki, és nálam kezdõdött újra. Tehát a gyanú - úgy tûnt igazoltan - rám terelõdött. Az eddigi herce-hurca gyötrelmei, most pedig egy ártatlan gyanúsítás teljesen összetörte a szívemet. Az igazgató beismerõ vallomást várt tõlem, amit persze nem kapott meg, mert nem volt mit beismernem a hír terjesztésén kívül. Így aztán arra kérte az osztályt, hogy önként jelentkezzen a "tettes", különben - rám célozva - egy ártatlan osztálytársunkat fogja eltanácsolni az iskolából. Erre egy nap haladékot kaptunk. A helyzet komolyságát átérezve tudtam, hogy nagy bajban vagyok, és gondoltam, ha eddig nem tette, ezután sem fog jelentkezni a vétkes. Nem fogja magát önként kirúgatni az iskolából, amikor már találtak egy balekot.

Nem láttam kiutat és emberi segítség nem volt számomra. Tanáraim érezhetõen nem hittek nekem, osztálytársaim pedig azt mondogatták: jobb, ha beismered. Teljesen egyedül maradtam a bizonyíthatatlan igazságommal és iskolai tanulmányaim azonnali felfüggesztésének lehetõségével. Így bújtam ágyba este könnyeimmel, kétségbeesve. Már egy szalmaszálba is belekapaszkodtam volna. Szalmaszálat nem találtam, de eszembe jutott valami. Egy néhány évvel ezelõtti történet, egy beszélgetés a nagymamámmal. Bár vallásosan próbáltak nevelni, én nem hittem Isten létezésében. Azt forgattam a fejemben, hogy megkérdezem a papot, vajon õ valóban hisz-e Istenben, vagy csak prédikálja. Bátorságom azonban cserben hagyott, jobbnak láttam, ha elõbb megbeszélem ezt a nagymamával. Õ pedig - miután elhatározásomat elé terjesztettem - fejéhez kapott megrökönyödésében és azt mondta: Meg ne próbálj ilyet tenni ! A tiszteletes úrra nézve nagy sértés lenne. Egyértelmûvé vált, hogy le kellett mondanom tervemrõl, a kíváncsiságomat pedig azzal altattam el, hogy úgysem mondta volna meg az igazat. Mert sejtettem, hogy õ sem hisz.

Most, hogy nyomorúságomban jó alkalom adódott, hogy újra elõvegyem azt a "témát", és kielégítsem Isten léte vagy nemléte felõli kíváncsiságomat. De már nem csupán kíváncsiság volt bennem, hanem õszinte vágy egy esetleg mégis létezhetõ létezhetetlen után. Azt gondoltam, ha van Isten, akkor megkérem, hogy segítsen. Valahogy így imádkoztam: Istenem, ha létezel, bocsásd meg, hogy nem hiszek Benned. De ha mégis vagy, kérlek segíts, hogy kiderüljön az iskolában az igazság. És ha Te most segítesz és nem zárnak ki az iskolából, akkor tudni fogom, hogy létezel.

Nem zártak ki az iskolából.

A létezõ Isten meghallgatta hitetlen imámat, és úgy intézte, hogy a büntetésre méltó kapja meg a büntetést.
Én azonban sokkal többet nyertem ebbõl az egész zûrzavaros ügybõl, mint azt, hogy folytathattam tanulmányaimat.

A hatalmas és irgalmas Isten bebizonyította létezését nekem, porszem-embernek, de még ennél többet is adott. Áldott, élõ hitet a szívembe, gondoskodó atyai szeretetét földi életemben, és élõ reménységet egy csodálatos mennyei létre - Vele.